Nyolc évvel ezelőtt a Tokió melletti Omiya Cityben gyűlt össze a világ legjobb karikaturistáinak egy csoportja. Közöttük volt a magyar Békési Joe is, ő is részt vett annak a hatalmas, közös alkotásnak az elkészítésében, amely ma már a helyi Manga Múzeum egyik látványossága. Mesélik: amíg a többi karikaturista egy hatalmas falfelületen dolgozott, Békési a hasán kúszva-mászva, a kollégák lecsöpögő festékpacáiból egy papír zsebkendő segítségével saját karikatúráját festette.
A leghitelesebb alulnézet.
A selejt bosszúja.
A mások számára értéktelen maradék fölcsipegetése.
Egyszerűbben: a figyelem.
Különben pedig ilyen ez a műfaj: figyelmet követelő, apróságokra érzékeny, a mindennapokat alulról figyelő, udvaribolondos, pacázós, röhögős, kedves. És Békési mester pontosan tudja ezt. Pedig nem is sejtette, hogy egyszer megismeri ezt a világot.
Volt díszítőszobrász, sertepertélt épületek homlokzatain, dolgozott a filmgyárban, sárkányfejet meg többméteres szappantartót mintázott a Hahó Öcsihez, volt aztán szamizdatnyomdász, lett végül karikaturista. Ludas Matyi, Mai Nap, Hócipő, Népszava, később külföldi sikerek. Dolgozott Bécsben, Grazban, Frankfurtban, Japánban és az Egyesült Államokban.
Megismerte és megszerette a számítógépet, amellyel aztán - elsőként idehaza - fejet torzított, jellemet domborított. Ma elismert karikaturista, grafikus, szobrász és a MUOSZ karikatúra-szakosztályának elnöke.
Csinos karrier - mondhatnánk, csakhogy Békési mester számára sohasem az elismertség lépcsőfokai adták a mércét, hanem a sziporkázó ötletek. Azok, amelyekből a Tátra utcai Kávészünet nevű kávézóban július ötödikéig nyitva tartó kiállításán is láthatunk jó néhányat.
Békési Joe ezúttal sem csinál mást: hasra veti magát (nem bánja, ha megmosolyogják), és a mindennapokban ottfelejtett, lényegtelennek tetsző apróságokat összegyűjtve satíroz, torzít, illeszt és biggyeszt. Mi pedig a tárlatot látva kissé óvatosabbak leszünk, és jobban ügyelünk arra, hogy ne hagyjunk pacákat magunk után.
Így kell cikket írni egy önéletrajzból. Gratulálok Trencsényi mester.
Túl az óperencián - de még az is lehet, hogy nem csak az Enns-en hanem a Steyr-en is túl ( nálunk ilyen nem fordulhat elő ) - élt egy beteg. Mit élt, vegetált, hiszen beteg volt. Olyannyira beteg volt, hogy egy napon el kellett mennie a körzeti orvoshoz. A rendelőben sokan voltak. Sokat kellett várni. Az egészséges ember sem szeret várakozni, nemhogy a beteg. Mikor sorra került végre panaszkodott is a nővérkének emiatt. -Legközelebb adjon ötezer pénzt a doktornak, mert ennyit szoktak, és akkor soron kívül behívom. Megköszönte a tanácsot és legközelebb így is tett. Boldog volt, hogy soron kívűl behívták. A sok nyuszi csak várjon. Ám egy szép, vagy inkább csúf napon ismét várni kellett a sorára. - Mi történt - tette fel a kérdést az aranyláncával játszadozó nővérkének. Szelid mosollyal válaszolt amaz - mindenki egyformán fizetett, úgyhogy türelmesen várjon a sorára, kedveském. - Még jó, hogy nemmel szavaztam a vizit díjra- dohogott magában a beteg - most azt is fizethetném.
