A kedvenc Faludym nem maradhat ki. 1982-ben jelent meg a Mozgó Világban. Addig, szánom- bánom, csak a Villon átköltéseit ismertem. Ez a vers volt a fordulópont, mely felkeltette érdeklődésemet költészete iránt.
Fehér egerek
Oly szörnyű szaporák szegények,
tenned kell, szívem, valamit –
így szólt hozzám a feleségem
és én felkeltem, mint akit
megbántottak, hogy végrehajtsam
a halálos ítéletet,
s úgy is, mint az, ki fél, mert tudja,
hogy ő is sárból vétetett.
Nagy ég, milyen viháncolással
köszöntöttek az egerek!
Orrukkal egymás fartövében
szánkázgattak a meredek
lépcsőcskén, s hogy harapták egymást
s marták a trágár kicsikék!
Azt képzeltem, a régi Rómát
látom, Szodomát, Ninivét.
Fogtam a kalickát, kiráztam
őket, majd rájuk húztam a
fogantyút, hadd vigye le gyorsan
mindüket a Niagara.
De nem! A habzó örvény nem bírt
velük: életéhez a száz
egérke jobban ragaszkodott
mint önnön sodrához a víz,
úgy cikkáztak, mint a gátugró
lovak, mint fehér agarak,
és ugrándoztak, szökdécseltek,
akár a repülőhalak,
én meg a fogantyút markoltam,
húztam, rángattam, de hiába,
a víz nem jött s én rámeredtem
az iszonyú lubickolásra,
s álltam dermedten, míg az őrült
uszoda elpihent s amíg
a víztükör alatt sorjában
kinyúltak gyenge lábaik.
Már mentem és futottam volna,
amikor észrevettem, hogy
az árnyékszék deszkáján nyálas,
nyamvadt egérke kuporog.
Piros szemével hálatelten
figyelte arcomat; úgy ült
vacogva, mint a tengerész, ki
hajótörésből menekült.
Nedves boldogságában hozzám
imádkozott, az egerek
urához, ki megadta néki
a mindennapi kenyeret,
aki a rágcsálóknak hintát
s tágas kalickát faragott,
s aki ellen, ha vízbe dobja,
sem érez semmi haragot.
De rózsaszín madárlábával
oly görcsösen kapaszkodott
meg a deszkában s oly szerelmes
szemmel nézett arcomba, hogy
elfordultam a fal felé, majd
behúnytam mind a két szemem,
amíg lassanként hinni kezdtem,
hogy nincs egér, csak képzelem.
S hirtelen úgy éreztem: nőni
kezdek, mint aki isteni
hatalmát kellő méltósággal
s kegyetlenséggel viseli,
és egyre nyúltam, magasodtam
s egyúttal összezsugorodtam
és töpörödtem, mialatt
nőttem, mert gyilkos sem lehettem
úgy, hogy ne legyek áldozat,
s végül húnyt szemmel látni kezdtem
a kisegérben magamat.
Térdem megcsuklott, émelyegtem,
aztán futottam gyorsan, át
a konyhán s kinn a nyirkos kertben
átkaroltam egy almafát,
de előttem még ott keringett
az egér vörös kis szeme,
és végighánytam a ruhámat
én, az egerek istene.
Oly szörnyű szaporák szegények,
tenned kell, szívem, valamit –
így szólt hozzám a feleségem
és én felkeltem, mint akit
megbántottak, hogy végrehajtsam
a halálos ítéletet,
s úgy is, mint az, ki fél, mert tudja,
hogy ő is sárból vétetett.
Nagy ég, milyen viháncolással
köszöntöttek az egerek!
Orrukkal egymás fartövében
szánkázgattak a meredek
lépcsőcskén, s hogy harapták egymást
s marták a trágár kicsikék!
Azt képzeltem, a régi Rómát
látom, Szodomát, Ninivét.
Fogtam a kalickát, kiráztam
őket, majd rájuk húztam a
fogantyút, hadd vigye le gyorsan
mindüket a Niagara.
De nem! A habzó örvény nem bírt
velük: életéhez a száz
egérke jobban ragaszkodott
mint önnön sodrához a víz,
úgy cikkáztak, mint a gátugró
lovak, mint fehér agarak,
és ugrándoztak, szökdécseltek,
akár a repülőhalak,
én meg a fogantyút markoltam,
húztam, rángattam, de hiába,
a víz nem jött s én rámeredtem
az iszonyú lubickolásra,
s álltam dermedten, míg az őrült
uszoda elpihent s amíg
a víztükör alatt sorjában
kinyúltak gyenge lábaik.
Már mentem és futottam volna,
amikor észrevettem, hogy
az árnyékszék deszkáján nyálas,
nyamvadt egérke kuporog.
Piros szemével hálatelten
figyelte arcomat; úgy ült
vacogva, mint a tengerész, ki
hajótörésből menekült.
Nedves boldogságában hozzám
imádkozott, az egerek
urához, ki megadta néki
a mindennapi kenyeret,
aki a rágcsálóknak hintát
s tágas kalickát faragott,
s aki ellen, ha vízbe dobja,
sem érez semmi haragot.
De rózsaszín madárlábával
oly görcsösen kapaszkodott
meg a deszkában s oly szerelmes
szemmel nézett arcomba, hogy
elfordultam a fal felé, majd
behúnytam mind a két szemem,
amíg lassanként hinni kezdtem,
hogy nincs egér, csak képzelem.
S hirtelen úgy éreztem: nőni
kezdek, mint aki isteni
hatalmát kellő méltósággal
s kegyetlenséggel viseli,
és egyre nyúltam, magasodtam
s egyúttal összezsugorodtam
és töpörödtem, mialatt
nőttem, mert gyilkos sem lehettem
úgy, hogy ne legyek áldozat,
s végül húnyt szemmel látni kezdtem
a kisegérben magamat.
Térdem megcsuklott, émelyegtem,
aztán futottam gyorsan, át
a konyhán s kinn a nyirkos kertben
átkaroltam egy almafát,
de előttem még ott keringett
az egér vörös kis szeme,
és végighánytam a ruhámat
én, az egerek istene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése