Reményi tanár úr kedves, anekdotákkal és képpel fűszerezett válaszlevélben tette helyre a Gatto Nero rajz kapcsán elkövetett tévelygéseimet. Mivel sok benne a kultúrtörténeti adalék, közzé teszem.
"Apám 1948-ban járt Olaszországban. Márk Tivadarral, az Operaház jelmez/kulissza tervezőjével ketten kaptak a fiatal művészeket támogató (az utolsó koalíciós években még Horthy-ról elnevezett) magyar állami ösztöndíjat, hogy Tivadar az építészetet, apám meg a "belcanto"-t tanulmányozhassa az operai előadásszünetben nyáron (maestro POLVEROSI énekmesternél Rómában). Az útra anyukám mint újdonsült feleség is velük mehetett, így hármasban nászutaztak. Szegények voltak mint mindenki a háború utáni Európában, de azért teherautó-stoppal, busszal, kofahajón igyekeztek Olaszország szépségeit bejárni. Tivadar lelkesen mutogatta az építészet, szobrászat festészet remekeit. Egyszer egy isten háta mögötti kis faluba vitte őket, egy kis kápolnába egy eldugott Tiziano freskót nézni. Persze hétköznap a templomocska zárva volt, míg végre hosszas unszolásra előkerült egy szerzetes a kulcsokkal. Körbe is vitte a messziről jött idegeneket, (a háború után az Ecserin vett khaki színű shortjukról állandóan amerikaiaknak nézték a triót. El is határozták, hogy heccből egymás között csupa i-vel beszélnek magyarul, hátha japánnak nézik őket az olasz atyafiak). Míg körbe járták, a szent emberből lett alkalmi "cicerone" részletesen elmagyarázta a kápolna és a festmények történetét, a kijáratnál azonban a búcsúzásnál a markát tartotta, mint a profi idegenvezetők, borravaló reményében. Apáméknál egy garas sem volt, - és különben is illetlenségnek tartották, hogy az egyházfi a templom látogatóitól pénzt kéreget- hát hirtelen mozdulattal belecsapott a tenyerébe; "Isten fizesse meg" = "PAGARE JESU" improvizálta tört olaszsággal. Aranyköpése azóta Márk Tivadar és operai barátaik között szállóigévé vált.
A jobb sarokban ezzel a "PAagare Jesu"- val szignálta apám is "Gatto Nero" karikatúráját. Azaz, a negyvenes évek végén művészetszeretetből ingyen készült a karikatúra..
Megemlíteném az Operai művészbejáró közelében, a zenekar szuterén próbaterme felé vezető folyosó freskóit, ahol a negyvenes évek vége felé készült freskók örökítik meg a kor művészeit, igy Reményi Sándort is Jámbor László, és Nádasy Ferenc társaságában. Nem tudom, hogy ki alkotta őket (talán Gatto Nero?!) de a holokauszt históriákhoz tartozik, hogy az Operaház alatti három szintes (zenekari árok + süllyesztő, hidraulikus gépház, kazánház) pince labirintusban is bújtatattak üldözött művészeket. A legmélyebben fekvő kazánházban több tucatnyian, közöttük a későbbi igazgató, Nádasdy Kálmán, és majdani felesége Birkás Lilian, (Kishegyi Árpád?) húzódott meg. (A kényszerű összezártság nem várt eredménnyel, házassággal végződött.) Az újonnan érkezőket becsempészni, élelmezni külön veszélyt jelentett a művészbejárót őrző (nyilas karszalagos) portás miatt. Apámék úgy oldották meg, hogy egyikük beszélgetésbe elegyedett vele, hogy amíg a figyelmét leköti, a kolléga besurranhasson. Az utolsó időszak (Nidosi Testvér) és ostrom apokalipszisa alatt gyakorivá váltak a razziák. Az igazoltatást elkerülendő a pincelejáraton elhelyezett "bubó pestis" felirattal tartották vissza a hívatlan érdeklődőket.. A történet epilógusa, hogy abban a pillanatban, amikor a Hajós utcából kihátrált az utolsó német katona, és befordult az első szovjet harcos, a portás egy mozdulattal nyilaskeresztesről vörösre cserélte a karszalagot.
Hja, a jónép (török, osztrák, német, szovjet látogatók alatt) évszázadok óta gyakorolja a túlélési stratégiát.
A családtagoknak adalék: a római vonathoz Badacsonyból a csónakba tett két kofferrel eveztek át a Balatonon a sógorral, Örffy Lacival Fonyódra..
Nehéz idők jártak, akadozott a közlekedés.. Szép emlék maradt, jó ideig nem utaztak külföldre, Rómából visszajövet nem az operai vasfüggöny zárult be mögöttük."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése