Utolsó nap reggele. Ki sem látni az ablakon. Mintha valaki megállás nélkül locsolná. A vízfüggönyön át is látszik, hogy szinte forr a medence vize úgy szakad az eső. Amióta itt vagyok Princetonban, többnyire minden nap esett. Most már nem érdekel. Még összesöprök néhány élménymorzsát, és ha már otthon leszek, csak az ékezeteket szórom fel erre a falra.
A médiumokon, filmeken, regényeken keresztül az a kép alakult ki Amerikáról, hogy a biztonság errefelé nem garantált. Jártamban-keltemben viszont egészen mást tapasztaltam. Az utak mellett sorakoznak a zöldséges sátrak ilyenkor nyáron áruval feltöltve de árus nélkül. Mérleg, zacskótekercs, kassza. Ezek a kellékek. Mindenki kiszolgálhatja magát. Ott az ár, az árut megméri, a pénzt berakja, a visszajárót kiveszi, már ha akarja. A vásárlók jelentős része bent hagyja ezért többnyire többlettel zárnak. Elgondolkodtam, nálunk ez a szisztéma meddig működne. Már az első órákban minden eltűnne. Még a sátor is.
Itt, hol jelenleg lakom, a kert véginél állott egy emlékház. Nem ez volt az eredeti helye de az 1800-as évek végén áttelepítették ide. George Washington itt írta
híres leszerelési parancsát. 2001-ben az egész házat felkapták és egy harmadik helyre vitték. Most a kingstoni út mellett van és a történelmüket igen tisztelő amerikaiak most itt tiszteleghetnek őseik tettei előtt. Az emlék a fontos, nem a helyszín.
Tegnap furcsamód verőfényes nap volt így hát ellátogattam New Hope-ba. öreg kis skanzen város tele turistával, zömmel izirájderrel. Harleyk tömege az utcán, tetovált kemény fiúk,-lányok az ivókban meg mindenféle őrült népek. A mocik közt egy agyoncicomázott kis sárga kocsira lettem figyelmes és elsősorban annak utasára. Az anyósülésen felejtette útitársát a sofőr, szerintem nem véletlenül.
Princetonban meglátogattam egy régi ismerőst. Alig ismertem rá. Nem Ő változott, hanem a környezet. Most is ugyanott ült és olvasott, miként ezt tíz évvel ezelőtt is tette. Akkor azért keltette fel a figyelmemet, mert egy madár rakott fészket a szivarzsebében. Most azért kerestem fel ismét ennyi idő után, hogy megnézzem van e még albérlője. Akkor egy kis parkban üldögélt a függetlenségi háborús emlékmű szomszédságában. Mára felépült mögötte egy hatalmas kultúrközpont szerűség, társakat is kapott néhány szobor személyében és ez a nyüzsgés már nem volt kedvire a kis lakójának. A zsebe üres volt mint az enyém.
Elkezdek csomagolni. El ne felejtsem. Cipő a kofferbe, strandpapucs a lábra. Amerikában így kell a reptérre menni. A cipőt az ellenőrző kapunál mindenkinek le kell vennie. Eleinte furcsa volt, hogy mindenki papucsba csoszog, de a macerás beléptetések miatt ma én is beállok a papucsosok közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése